Álmodom hajnalokkal,
a feltörekvő fénnyel,
áruló angyalokkal
suhan szerte az éjjel.

Táncoló rőt gyertyaláng
holt árnyékba menekül,
mint taglózott fény-husáng,
bántóan felém repül.

Örök húsmécses lángja,
egyre jobban, és jobban,
mint feldühödött máglya,
izzó haragra lobban.

Kenyerem az éhes szó,
ha lábad elé térve,
ami nem kimondható,
koldulom tőled félve.

Légy nekem csak önmagad,
szeress százszor még jobban!
Kezünkhöz így vér tapad,
ha létünk majd ellobban.

Kenyerem a remény szó,
kérlek, ne hagyj éheznem…
Mondd hát, mi kimondható!
Akard hát, hogy létezzem!

Éveink úgy elszállnak,
mint madár sebes repte.
Állj meg most a vágynak,
egy emberöltő percre!

Álmodom angyalokkal,
fejükön bús szemfénnyel,
glóriát hordozókkal
múlik tova az éjjel.

S mikor jő a hűs hajnal,
lebbentve az éj leplét,
földbe ültetett maggal
nézek az égre fel s szét.

Mikor földléptem, s szívem
utoljára megdobban,
szerelmünkhöz hű-híven,
ölelj vadul, még jobban!

Szemed az én látásom!
Szavaddal kellene hálnom!
Kezeddel most kiásom
eltemetett vágyálmom:

Hagyd már végre, hogy testünk
örökre egybeforrjon!
Buja angyalok legyünk
mennyei Bacchus toron!

Fogd meg esdeklő kezem!
Küzdjünk az élet-haddal!
Együtt legyünk túl ezen,
kérlek, vigyél magaddal.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.