Akár hihetném is,
hogy végtelen a világ,
sebes foszlányain
az idő dorbézolva kihág,
fekete lyukaim
üszkös lebegése
nem több, nem kevesebb,
mint a tegnapok hebegése,
és a szűkölő vágyak néma
koppanása a csendben,
minden lihegő reggel
üvöltve visszhangzik bennem,
siklunk egymás mellett
útjaink párhuzamában,
mintha félnénk keresztezni,
a holnapot a ringó mában
sűrűsödő szirupban érleljük,
befőtt létünk híg peremén
önmagunk csonkaságát szeljük,
tartósított rezdülésünk
büszkén kimért forgataga,
mint intő jel íródik fel,
ez a megszűrt végesség maga,
míg ajkunkkal szürcsöljük
tejutunk anyai cseppjét,
magába szippant, feldob,
majd kiöklendez ez a nemlét,
úgy suhanunk el egymás mellett,
mint kiket öntudatlan állatok
orgia garmadája csak úgy ellett,
nemkívánatos melléktermékként
örvénylünk - álmaink tava ringat,
pedig csak egy ezerszer megélt
másik nap unott hajnala virrad,
ügyeljük a távolság precízen
kimért mértani fonákját,
és kaján vigyorral mártjuk
egymásba a lélekcafatos csáklyát,
néha mélyebbre hasítunk,
ez így kötelezően rendben,
hisz mi vagyunk a párhuzamosok
ebben a beképzelt végtelenben...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.