Az éjjel leszakadt egy lusta felhő az égről...

Távoli hágón túl páráll a Balaton vize,
Fekete-hegybe szórt ódon pincék sora tunnyad,
míg tölgyfahordóban érlelődik szőlőíze,
révedező szemem hat templom tűtornyán szunnyad.

Életkövet rejt a falu végén a Kőtenger,
hinnéd, talán Isten dobálta szét jókedvében,
tonnányi sziklán billegve fotóztat egy ember,
alszik a Boncsostető tufa vulkánja ébren.

Hat krátertó nyugszik odafenn a bazaltplatón,
az Eötvös kilátón korhadt palló nyög talp alatt,
Öreghegyi kútból csordogál a víz – hűst adón,
zsombéktuskóba faragva őrzi a pillanat.

Bakutai-csapásban vadkörtéfa ád árnyat,
alápihent régen az aratás napszámosa,
sok emberöltönyi a természetes varázslat,
esőcsermely a Törökugrató falát mossa.

Cseres-tölgyes ölel át festői tanúfákat,
dús lombú bükkös régi gazdák óvó emléke,
lisztes kankalin bújik a lápréten, vigyázat,
amott egy türkiz cinege az akácos éke.

Kál horka volt egykoron az első honfoglaló,
ki feldúlva e tájat borral kevert vért ivott,
Vérbulcsút német csatában döngölte földbe ló,
később – másfélszáz évig – török uralom dívott.

Szabadságharcok során atyák küzdöttek jogot,
hogy verejtékkel s vérrel e földbe gyökerezve,
idegen ne kapjon jó magyar földön zálogot,
békét lelt most hős apának gyermekében keze.

Minden évszak szebb nekem e páratlan vidéken,
élvetegen bizseregtet a Káli-medence,
csukott szemhéjam mögött látom, milyen volt régen,
a parasztházban a kenyérillatú kemence.

Nem itt születtem, de ez talán házam hazája,
hol szeretteim, és az anyaföld az otthonom,
a Teremtő szórjon dicső égi áldást rája,
ha egyszer majd virág nyílik feledett síromon.

De addig, míg élek - itt a templomdomb oldalán,
tudom, érzem, hogy az én kis falum Szentbékkálla,
az itt élő embereknek sohasem lesz talány,
hogy barátot, s idegent, e helyt szent béke várja.

Szentbékkálla, 2006-11-25