Somogyi Ottó:

Bűnös keresztutak

„Tudom, hogy Isten én vagyok, mert ha hozzá imádkozom, én hallom az imát.”

(Peter Barnes angol drámaíró)

1

----------------------------------------------------

1977.

A májusi nap tavaszi melegséget ontott a két hegy közé fészkelődött egy főutcás kis falura. A hegyoldalba kapaszkodó pár ház mellett állt az iskola, lefelé az úton következett a templom, majd a falu öregecske, fehérre meszelt házai sorakoztak.

A feltámadó szellő lágyan borzolta a templomdombon megbújó orgonabokrok illatát. Nemrég ért véget a tanítás, a poros földúton egy kislány sétált hazafelé egyedül. Angyali babaarcán táncot járt a napfény, élvezte a simogató meleget. Nyurga, vékony termetű volt, hosszú szőke haját kétoldalt copfba fonva hordta. Második osztályos iskolatársai már korábban elmentek, ő azonban ilyenkor szokott még egy kicsit bóklászni a templom melletti domb körül. Szeretett egyedül lenni, nem bánta, hogy a többi gyerek nem keresi a társaságát. Valami titokzatos vonzalom kötötte ehhez a helyhez, ahol mindennap hazafelé egy kicsit elidőzött. Az enyhe domb tetején méltóságteljesen terpeszkedett a katolikus templom, magasodó tornya büszkén tört az ég felé. Mellette egy folyosóval összekötve helyezkedett el a parókia. A domboldalon hatalmas fenyőfák nőttek, búvóhelyet adó bokrokkal. Egy árnyas tisztáson egy kőből faragott kereszt állt, titokban odajárt néha imádkozni.

Odaszökellt az egyik orgonabokorhoz, mohón szívta magába a bódító illatot. Lopva körülnézett, mintha nagy bűn lenne, amire készül, majd letörött egy ágat. Boldogan ugrálva indult tovább. Hirtelen megtorpant, menekülési útvonalat keresve.

A templom felöli keresztúton három fiú közeledett. Jól ismerte a hatodik osztályba járó fiúkat, nem véletlenül ijedt meg tőlük. A falusi iskola kis csirkefogói voltak, akik rendszeresen zaklatták fiatalabb társaikat. Többször csúfolták és lökdösték már őt is korábban. A középső – aki a legmagasabb volt -, hangosan gesztikulálva magyarázott társainak, mikor észrevette a kislányt.

- Ó a Csöpike, az édes kis pipike!

 Szája gúnyos mosolyra húzódott, miközben odarohant. Társai hangosan röhögve követték. Még a legkisebb fiú is egy fejjel magasabb volt a megszeppent kislánynál, akit fenyegetőzve vettek körül.

-         Csöpike, Csöpike, meggyóntad már a mai bűneidet?

-         Ez az Lajos! Gyóntassuk meg! – szólt közbe az egyik fiú.

Csöpike, akit mindenki így hívott egész kiskora óta a faluban -, reménykedve körülnézett segítséget keresve. Bánatára azonban nem látott senkit a környéken. Félt ezektől a nagyfiúktól, remegett a gyomra az újbóli megaláztatás gondolatára.

-         Hagyjatok békén! – kiáltotta erőtlenül. – Haza akarok menni!

A sírás fojtogatta torkát.

-         Hazamehetsz Csöpike, ha meggyóntad bűneidet. Majd akkor hazaszaladhatsz anyucihoz, meg apucihoz! Most térdelj le! – mondta ellentmondást nem tűrően a Lajosnak nevezett.

 A kislány belenézett a fölé magasodó fiú szemébe. A kegyetlen tekintet láttán sírni kezdett. A sós könnyek égették kiszáradt nyelvét. A zokogó kislány látványa nem hatotta meg a fiúkat. Lajos nagyot lökött rajta, amitől hátratántorodott, de nem esett el. A fiú utána lépett és a következő lökésétől elterült a zöldellő fűben. Az orgonaág kiesett kezéből. Egyik támadója felkapta.

-         Na, mi van Csöpike! Nem jársz eleget a templomba? Gyónjál, és mi megszabadítunk bűneidtől! Mi vagyunk a tiszteletes urak! A papnál nem vagy ilyen szűkszavú, mi?!

A fiú óvatosan nézett magasabb társára, nem lépte-e túl a határt. Lajos egy fintorral elvette tőle az ágat és a kislány combjára csapott vele.

-         Nem hallod, amit beszélünk? Talán megsüketültél?

Csöpike a könyökére támaszkodott, lenézett magára, szégyenlősen próbált összébb húzódni, mikor látta, hogy vékony combjairól felcsúszott szoknyája alól kivillan hófehér bugyija. Tekintetét követte az ág a fiú kezében. Rettegve nézte, ahogy az orgonavessző még feljebb tolja vékonyka szoknyáját. A félelemtől és a megalázottságtól hirtelen olyan minden mindegy hangulat fogta el. Könnyei kiszáradtak, kezével végigtörölte arcát. Mélyen Lajos szemébe nézett:

-         Mi van te zabigyerek, csak itt tudsz ilyen bátor lenni? Az egész falu tudja, hogy ki az apád! Elé állj ki te zabigyerek! Talán félsz a tiszteletes úrtól? Vagy anyád még nem mondta meg, hogy ki az apád?

Hirtelen mintha megfagyott volna minden körülöttük. Csak a szavak visszhangját kapták fel a fák, ahogy egymásnak a néma völgyben továbbadták.

A falu tabuként kezelte azt a mindenki által ismert tényt, hogy Lajoska minden valószínűség szerint a tiszteletes úr egy korábbi megingásának mellékterméke. Mindenki tudta, de senki sem beszélt róla, mert az atya mereven tagadta volna ez atyaság látszólagos gondolatát is, no meg, azóta nem mutatott a tiszteletes tiszteletlen szándékot a gyengébb nem iránt, ezért a falu úgy döntött, hogy jótékony homály fátylat von e korábbi ballépésre és elfelejti azt. Nem volt szokás beszélni a faluban erről az ügyről. Az anyát annál inkább kiközösítette a falu.

A két fiú kétségbeesetten nézett fel társára. Annak arcán a gúnyos mosoly először oldalra lekonyulva félelmet tükröző grimaszba öltözött, majd fejét megrázta, mintha valami démont akarna elűzni. Lassan átalakult arckifejezése sötétlő gyűlölet képébe. Közben az idő, mint egy kimerevített filmben, szinte képkockánként pergett tova, a tavaszba jéghideg tél költözött. Szikrázott a levegő, ahogy megszólalt Lajos:

-         Mit, mit képzelsz, ….te, ……….te!

Kifröccsent a nyál szájából, ahogy elhagyták a szavak, miközben egy nagyot ráhúzott az ággal a lány bugyijára, majd mellkasára térdelt és arcul köpte.

-         Most megtanulod, te kis cafka, hogy, hogy kell viselkedni! Most majd…

Eddig jutott a mondatban, amit végigmondani már nem tudott, mivel egy kéz hátulról megragadta és lerántotta a kislány testéről. A kéz ugyanazzal a lendülettel felemelte, majd egy akkora pofont kevert le a fiúnak, hogy az a lendülettől az egyik fiút feldöntötte. Mindkét test tehetetlenül gurult el a fűben. A fiúk riadtan néztek fel a huszonéves forma magas, vékonydongájú fiatalemberre, mint a nagy pofon gazdájára. Mintha az égből került volna oda közéjük. Menekülőre fogták a dolgot. Lajos is szédülten feltápászkodott a földről, meg-megbotolva futni kezdett a falu felé miközben visszakiabált:

-         Megbánod te ezt még, nagyon megbánod!

Égette a pofon az arcát, nagyon fájt, kissé szédült a feje, érezte, hogy felrepedt a szája széle. Beléhasított a találkozás anyjával, ettől még jobban félni és futni kezdett. Bosszút esküdött magában, miközben eltűnt a szélső házak mögött.

A fiatalember közben felsegítette Csöpikét. A lány leporolta magát, összébb húzkodta ruháját, hálálkodva nézett a másikra:

-         Köszönöm Kálmán bá! Tudja…

Újra megeredtek a könnyei, nem tudott beszélni.

-         Na, gyere, hazakísérlek, de aztán engem még egyszer ne bácsizz le, nem vagyok én olyan öreg!

Csöpike hiába próbált tiltakozni, Kálmán nem engedett. Ismerte a szüleit, hallomásból tudta, hogy nagyon szigorúan nevelik. Lehet, hogy azért, mert nagyon késői és egyetlen gyermek, vagy talán az istenfélő életmódjuk miatt.

A kislány remegett az átélt élmények hatása miatt, de azért is, mert félt, hogy otthon ezért még ő fog büntetést kapni. Hazafelé hadarva elmesélte, hogy mi történt vele. Csak látásból ismerte Kálmánt, mégis, ahogy belenézett mélyen ülő barna szemeibe, úgy érezte, mintha évek óta ismerné. Az alatt a pár perc alatt olyat érzett, amit addigi rövidke élete folyamán még elég ritkán tapasztalt: biztonságban érezte magát…

Mielőtt a fiatalember bekísérte a házba, hirtelen elővett zsebéből egy vékony bőrláncon lógó angyalkát ábrázoló kerámia szobrocskát és a meglepett kislány apró kezébe tette.

-         Legyen ez a medál a Te védőangyalod! Ha veszélyben vagy, csak beszélj hozzá. Meglátod majd, hogy segít neked! Még az is lehet, hogy én is megjelenek!

A kislány megbabonázva bámulta az apró angyalkát, majd nyakába akasztotta. Az egész olyan volt, mintha valamelyik gyermeki meséje elevenedett volna meg

-         Köszönöm szépen! Ígérem, hogy örökre megőrzöm…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.