Pár héttel ezelőtt a nagy kánikulában meglátogattuk az egyik népszerű dunántúli termálfürdőt.
Ahogy az ilyen helyen lenni szokott; nagyokat lubickoltunk, napoztunk, élveztük a strandolás apró nyári örömeit.

Egészen addig így volt ez, míg az egyik megmártózás után a medencéből kijőve kedvesem nem találta a part mellett hagyott strandpapucsát. Persze, volt ott több tucatnyi másik is, de az övének csak hűlt helye...
Márkás lábbelije már sokadik nyarát érte meg, míg e szomorú sorsra nem jutott. Már ekkor azon töprengtem, vajon milyen céllal követ el valaki ilyen csínytevést.
Az úszómester mosolyogva húzkodta vállát; ő ugyan hogyan tudná nyomon követni, hogy melyik vendégnek vajon melyik a papucsa…

Különben is, mint kiderült, nem mi voltunk az egyetlenek, akiket ilyen apró bosszankodás ért.
Első felindulásomban javasoltam páromnak, hogy vegye szemügyre a többi pacskert, és amennyiben talál számára méretben és ízlésben megfelelőt, csak szóljon bátran nekem; rögvest intézkedem afféle árucsere módon. Aztán, majd aki legközelebb kijön a vízből, és nem találja, az majd megint lenyúlja másét. Egészen vidám kis pilótajáték lenne ez. Ő "kölcsönveszi" az enyémet, én a tiéd, te meg…ha nem vagy szemfüles, hoppon maradsz! Azon gondolkoztam, nem lehet-e, hogy mi már a játék aktív részesei vagyunk? Most akkor beszállunk a papucs-puccs játékba, vagy sem?

Kedvesem viccnek véve eszmefuttatásom, tovább vizslatta a strandpapucsoktól hemzsegő talajt. Én is vizslattam rendesen. Egészen addig, amíg egy kecsesen tipegő láb szőke tulajdonosának kigyúrt testőre félreérthetetlenül kérdőre nem vont szigorú ábrázatával. Talán csak sumozókra emlékeztető testtartásom tartotta vissza a közelebbi fizikai kontaktustól. Nem sokkal később már majdnem megfogtam a grabancát egy ártatlan sétálónak, amikor párom még éppen idejében közbeavatkozott; pedig a kezem már lendült egy idegen lábszár felé, mire kiderült; a hasonlóság csak annyi, hogy mindkettő kék színű.

Miután minden lehetséges helyet és kószáló lábat átvizsgáltunk, megcéloztuk a bejáratnál fellelhető árust, aki széles vigyorral adta tudomásunkra, hogy aznap milyen jól fogynak e "lájtos" lábbelik. Szókimondóan meg is gyanúsítottam, minthogy e csínytevés akár lehetne ravaszdi kereskedői üzletfogás is, de vette a lapot, miközben elénk sorakoztatta portékáit. Sőt, annyi előnyt kovácsolt hangnememből, hogy az üzletből kimaradt az alku része.
Persze, ő holmi gyanús külsejű, és nem napon lebarnult alakokra terelte volna a gyanút, de a bennem megfogant alantas gondolat nem hagyott nyugodni. A vásárlás után (vettünk egy névtelen kínait) egy órát álltam lesben különböző helyeken mindenféle csalafinta módon álcázva magam, melyben az állandó kellék a jéghideg sör volt. Attól nehezen szabadultam. Legfeljebb egy teli kedvéért. Persze hasztalan. Sikertelen volt mindegyik akcióm, melyet párom strandpapucsának visszaszerzésére indítottam. Nem segített a márkás csalinak kirakott gusztaság sem. E gesztussal mutattam hajlandóságot - a siker kedvéért - beáldozni akár a sajátomat is.(A papucskereskedő szerint a gagyit nem lopják. Ez nem igaz, de most még nem ez következik.)

Később sem hagyott nyugodni e gaz tett. Míg a többiek a napsugarak bódításában feledték az aprócska inzultust, addig én lesben álltam a medence környékén. Megtévesztő hasonlóságot mutathattam Columbo nyomozóval, igaz a ballonkabát hiányzott, szivart meg nem sikerült szereznem, így maradt a sunyi nézés.

Egyszer csak feltűnt egy dekoratív külsejű hölgyemény, akire magamban ráillesztettem a beleképzelt személyleírásomat. Leginkább Britney Spears-re hasonlított, de engem nem tévesztett meg a dögös külső - ekkor már bármit feltételeztem bárkiről. Gyanúm beigazolódni látszott, amikor a nőszemély többször hátrapillantva sietősre fogta lépteit. Loholva, mint szimatot fogott vadászeb koslattam utána egészen a mosdókig, azt remélve, hogy utána elvezet letelepedett helyére, ahol visszaszerezhetem jogos tulajdonunkat. Negyedórás várakozás után már kezdtem feladni a reményt, amikor megjelent a célszemély végre. Igaz, az eltelt időben felszedett vagy harminc kilót, de engem ez nem lohasztott le, hisz a fürdőruci hasonlatosnak tűnt. (Piros, vagy sárga volt?) Sebaj, B. Spears-ről is azt hallani, hogy hajlamos a hirtelen súlyváltozásra. Pechemre e túlsúlyos egyed méretes lábára pillantva elszállt minden lelkesedésem, és hirtelen úgy éreztem, újra két lábbal állok a földön. (Eddig talán három lábbal lebegtem?)

Csalódottan kullogtam vissza. Ezek után új papucs ide vagy oda - elkerülve a lehetséges jövőbeli újabb bűnesetet -, sziszegve a forró talajon és bökős kavicsokon, mezítelen talpon ugráltunk el a medencékig.

Történetünk itt akár véget is érhetne, de a héten megint sort kerített a család egy laza strandoló napra ugyanabban a fürdőben. Más elfoglaltságom miatt - nélkülem indultak útra.
Már nem is csodálkoztam, mikor kedvesem telefonon közölte bugyborékoló hangján, hogy miután egész nap papucs nélkül közelítették meg a fürdőegységeket, kora délután úgy határoztak, hogy elég volt a szenvedésből, így papucsban indultak útnak. A kis naivak!

Hát persze, hogy megismétlődött a papucs-puccs! Innentől fogva már a megszokott történet ismétlődött, csak nélkülem. Medencéből ki, papucsnak hűlt helye, keresgélés (mások is keresgéltek, mondom én, hogy ez össznépi játék), aztán irány a papucsárus vigyorgó képe…

Hmm. Egyszer volt egy ismerősöm, aki autóhoz árult szélvédőket. Pangott a biznisz. Erre mit csinált e zsivány kópé? Éjszaka a kisvárosban végjárta az utcákat és amerre járt "véletlenül" betörött pár szélvédő a nyomában pont azokból a típusokból, amiből neki többlete volt. Hát persze, hogy másnap fellendült az üzlet!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.