Én és a szüret

Mi a szüret? Az érett szőlő leszedésével, kisajtolásával stb. kapcsolatos őszi gazdasági munkák együtt. Ez az értelmezése a főnévnek a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint.

Valóban, a mondat minden szava igaz.

A jó szőlősgazda időben felkészül a szüretre. Rendet tesz a présházban, kimossa a hordókat, előkészíti a prést, darálót és egyéb eszközöket. Egész évben folyamatosan elvégzi a szükséges munkákat; metsz, permetez, gallyaz, kapál, kötöz, stb. De elsősorban fohászkodik az égiekhez a jó termésért. Mert ugye az se jó, ha túl sokat esik az eső, vagy süt a nap. A seregélyekről nem is szólva, akik egy éjszaka alatt képesek „leszüretelni”, hogy aztán a gazda könnyeivel dúsíthassa az egész évi kemény munka maradék gyümölcsét. Ügyelni kell a megfelelő időpont kiválasztására is, nincsen rondább látvány a rothadó szőlőnél. A must foka sem utolsó szempont, drága a cukor. Van egy kisbírói mondásom, miszerint annyi legyen a must fokának az egysége, mint a gazda „lőcsének” centiben mért tehetsége. Nem ritka sajnos a 13 fokos must sem, de manapság a 20 fok feletti jó termés sem mindennapi.

A szüretre embereket kell szervezni, akik szorgos hangyamunkával, kesztyűvel, vagy anélkül, metszőollóval leszedik a szőlőt. Aztán a hagyományos kisgazdaságokban kell még puttonyos is, akinek a puttonyába a vödörből beleöntik a szőlőt, és besétál vele a présházba (vagy elé), ahol általában ledarálják a hegy nemes levét (van olyan vidék, ahol még le is szemezik), a ledarált szőlő belekerül a présbe, ahol kisajtolják belőle a maradék mustot, hogy aztán a gazda tovább tudja folytatni azt a nagy szakértelmet jelentő feladatsort, aminek a végére a mustból bor lesz.

Nem akarok belemélyedni jobban a bor keletkezésének ecsetelésébe, inkább a szüret, a bor, és az én kapcsolatomat szeretném elemezni.

Ehhez kicsit vissza kell, hogy menjek az időben.

Kora kamaszkoromtól kezdve túlbuzgott zsigereimben az örökös kalandvágy keresése. Nagyvárosban nőttem fel igazi grundharcosként a hetvenes, nyolcvanas évek nagy szocialista építkezésein. Galerikbe tömörülve reggeltől estig ment a „móka”. Mindeközben apám egy nagy, büdös, „cucialista” vállalatnál végzett fizikai munkát azzal a tudattal, hogy bármennyit dolgozik is, e panel-lakta körből nem fogunk kitörni. Hát egyszer, valamilyen csoda folytán pénzhez jutott a család. (Talán örökség volt?) Nem túl sokhoz, de abban az időben annyiból választhattak, hogy a magyar tenger partján vesznek-e egy hétvégi házat, vagy a nagyváros környékén egy darab szőlőt, pincével. Számomra ismeretlen okok miatt az utóbbit választották. Hát persze, megértem én; az egész heti munka után pihentető a szőlőben kapálni.

A szőlőtermesztő gazdákat két csoportba sorolnám. (A mesterséges borcsinálókról nem kívánok itt említést tenni!) Az első az, aki nagyban űzi, és ha szerencséje van; talán pénzt is keres vele. A második kategória a hobbi szőlősöké. Akiknek a birtoka jobbik esetben pár száz négyszögöl. Azt a verziót kizárom, hogy azért vesz valaki hobbi szőlőt, hogy pénzt keressen vele. Ez teljességgel kizárt, mivel, ha összeadja, hogy egész év folyamán mennyi pénzt költött utazásra (benzin, buszjegy stb.), permetszerre, meg ezer más szőlőmunkával kapcsolatos költségre, akkor azt kell megállapítani, hogy a megtermett pár száz liter bort olyan csillagászati áron kellene eladni, hogy az arany értéke elhalványodna mellette.

Egyszóval; aki kis területen szőlőtermesztést végez, az azért végzi, mert szereti. Mert szeret kapálni, metszeni, kiülni a szomszéddal meginni egy (v. kettő) pohár bort.

Azért csinálja, mert ez a hobbija.

Tudom, hogy mást jelentett a szőlő húsz évvel ezelőtt, és mást most. Akkor még nem mászkált megszállottan a vám-kommandó, nem kellett fél liter borról vastagon hitelesített pincekönyvet vezetni, a szüret hangulata is más volt…

Ott tartottam, hogy kamasz lelkemet ezer meg egy dolog érdekelte, de a szőlőtermesztés a hobbikerttel, az nem. Sajnálom, ha nem valósítottam meg apám dédelgetett álmát, hogy egyszer majd én örökölöm meg a kis birtokot. Brrr!

A hétvégék a kezdeti időszakban rendszeres veszekedésbe torkollottak, mert apám kérésének nehezen tudtam engedelmeskedni. Egész héten iskola, alig vártam a hétvégét, meg a hétvége is alig várt engem sok-sok programjával, barátokkal, barátnőkkel.

Erre én; menjek ki a szőlőbe. Sokszor elmentem. Akkor megutáltam a számomra értelmetlen munkát. Úgy éreztem, mintha megrövidítenék az életemet; fiatalságom legszebb perceiből kellett ott eltöltenem, fecsérelnem az ifjúság mindig kevés, lázas idejét. Hiába mondtam neki, ha ő választotta magának e nemes hobbit, akkor engem, köszönöm szépen, hagyjon ki belőle. Én inkább más vizekre eveznék…

Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy kétfajta ember létezik; az egyik, aki megtermeli a bort, a másik meg, aki megissza. Na, ha már választani kell, akkor én inkább az utóbbi kategóriába sorolom magam. (Ahhoz van eszem, mi? Csak zárójelben jegyzem meg, mielőtt valaki iszákos alkatnak vélne; csak minőségi borokat fogyasztok, azokat is csak ritka alkalmakon, és nem vedelve, hanem kóstolgatva!)

Mindamellett vallom; jó magyar ember bort iszik!

Jó pár évnek el kellett telnie ahhoz, hogy elérjem azt, hogy ritkán látott vendég legyek a szőlőben. Szüretelni a mai napig járok. Mert ugye, szüretre mindenkinek menni kell. Beáldozok pár száz kilométert, meg egy napot, de a szüreten mindig ott vagyok.

Azt jól tudom, hogy apám számára a szőlőbe menni, létszükséglet. Főleg mióta nyugdíjba ment – idén már 77 éves -, mindennapi rituáléja, hogy reggel felkel, elsétál a buszmegállóba, a birtokra érve tesz-vesz egy kicsit, aztán a hasonló sorsú szomszéd barátaival megisznak egy pohár borocskát, végül délután hazamegy a jó meleg panellakásba.

Annak idején - zsenge kamasz koromban -, ilyen családi konfliktussal a hátam mögött, érdekes tapasztalatokra tehettem szert a lányokat illetően is. Az első komolyabb szerelmemnél tett családlátogatáson megtudtam, hogy kedvesem édesapja szintén „zenész”. Akarom mondani szőlőbirtokos. Mondom magamban, mit érdekel ez engem? Akkor már érdekelt, mikor szeretettel meghívtak szüretelni, mert ugye abban az időben még ez is – mint az építkezések -, kalákában történtek (ma már a legtöbb helyen bérszüretelők vannak a családtagokon kívül).

Aztán véget ért az a kapcsolat – no nem a szőlőjük miatt, de lehet, hogy tudat alatt ezért is megkönnyebbült lelkem. Miután legközelebb hasonlóképpen jártam, már kezdtem óvatos lenni. Talán furcsának tűnt, mikor egy szórakozóhelyen a harmadik kérdésem az volt a lányhoz, hogy finoman érdeklődtem, van-e apukának valamilyen birtoka. Sokan ekkor hozományvadásznak néztek, főleg, ha a lány azt mondta, hogy van egy vízparti kéglijük a Balaton mellett (de nincs hozzá kulcsa!). Hú! – akkor kerekedtek ki a szemek -, amikor szőlőgazdaság iránt érdeklődtem. Volt, hogy igenlő válasz után tettem egy gyors hátraarcot. Jogosan néztek udvariatlannak, mondhatnám egyszerűen; bunkónak.

Így teltek az évek. Messzebb kerültem szülőhazámtól, egy olyan környékre, ahol javarészt szőlőtermesztéssel foglalkoznak. Első feleségemnek vajon mi a szakmája? Szőlész-borász. Volt apósomnak három szőlőbirtoka volt.

Annak idején a fiatal borászlányoknál nagy divat volt a TSZ-től művelésre kivenni a szőlőt. Meg nem mondom már, hány hektáros bérlemények voltak, de mikor kimentünk szüretelni, még délben sem láttam meg a sor végét. Azoknak a szüreteknek azért volt még valami sajátos varázsa, bulizós hangulata; összegyűltek a barátok, a lányok tálcán hordták az innivalót, végigbolondoztuk az egész napot (napokat). De azért annyira nem olvadtam el a gyönyörtől már akkor sem, kivéve, ha valamelyik szőlősor végén kettesben maradhattam egy vonzó leányzóval... (Na jó, ez csak vicc volt.)

Akkor kerültem ebben a témában a helyzet magaslatára, mikor apósomtól ajándékba kaptunk egy háromszáz négyszögöles szőlőbirtokot, ami az övével szemben volt! Szem előtt voltunk, ráadásul az öreg elég erős, karizmatikus személyiség volt (isten nyugosztalja, nagyon tiszteltem), aki nehezen tűrte el, ha valamilyen munkafázis nem úgy történik, ahogy ő azt gondolja. Nagyon utáltam. Mármint a szőlőt.

Mindig nagy tisztelettel adóztam azoknak, akik fizikai munkával keresik a kenyerüket. Életem folyamán szabad szellemi kapacitásom ilyen-olyan kiaknázásával végeztem pénzkeresés céljából történő tevékenységet. (Eddig! Mivel a mostani gazdasági helyzet valószínűleg megváltoztatja az utóbbi mondat magabiztos kijelentését, de ezt most hagyjuk; más téma…) A hiányzó és szükséges testmozgást kemény edzéssel oldottam meg. Több, mint húsz évig aktívan, sokáig versenyszerűen sportoltam. Így alakult ki bennem az a vélemény, hogy ami mozgásra a testemnek szüksége van, azt alapvetően a sportnak és egyéb szabadidős tevékenységnek (pld. séta erdő-mezőn kéz a mézben, stb.) kell, hogy biztosítsa.

Volt idő, amikor olyan munkát végeztem, hogy-hogy nem, az a fránya szüret mindig olyan napokra esett, amikor munkám miatt nem tudtam (volna) részt venni. Sajnos, ilyenkor az is előfordult, hogy miattam átszervezték az egészet. Azt még nem mondtam, hogy a jó puttonyos a szüret egyik alappillére. Testalkatomból adódóan – olyan kis mackós formám van -, ideális megtestesítője vagyok a szőlőhordárok e nemes kasztjának.

Nem a szőlő miatt váltam el az első feleségemtől.

Nem nehéz kitalálni, hogy jelenlegi kedvesem összefüggésbe hozható-e a szőlővel. A bátyja borász, és egész családja a szőlőből él. Annyi birtokuk van, hogy csuda. Ősz táján, mikor más költői vénával megáldott lelkekből verseket fakaszt a fakuló nap, ők heteken keresztül szüretelnek. Na, meg én is, ha úgy hozza a sors. (Úgy hozza.) Idén már puttonyos sem lehettem, mert a traktoros ládákba gyűjtötte a szőlőt, így nem volt kecmec, sem lazsálás, kézbe a metszőolló, derékban a hajlás, beálltam a szorgos kezű szüretelőasszonyok mellé a végeláthatatlan sorok közé.

Az az igazság, hogy én már akkor sem mernék újra egy új kapcsolatba kezdeni, ha maholnap kitennék a szűrömet. Hacsak fel nem adnék valami ilyesmi hirdetést:

„Tartós kapcsolat céljából megismerkednék olyan lánnyal, aki bizonyítani tudja, hogy sem neki, sem családja egyik tagjának sincs szőlője.”

Persze, apám szőlője még akkor is ott maradna. Azért arra kérem a jó Istent, hogy még nagyon sokáig járhassak vele együtt szüretelni abba a kis hobbiszőlőbe…

2007-11-09